"Fontos tényező a motiváció!” – jelenti ki beszélgetőtársam. „A lányok jöttek hozzánk, mert elterjedt a hír a sikeres észak-amerikai túráinkról: turnézó színészek, turnézó focistalányok. Kétszer Kanadában, egyszer az Egyesült Államokban, kicsi, közepes és nagy városokban, az ottani magyar szervezetek vezetőinek meghívására és természetesen az ő költségükön.”

Amikor végre kicsengettek Czigány tanár úr matematika órájáról, a kilenc éves Lacika, mint akit puskából lőttek ki, rohant a Köztársaság térre. (Akkor még nem öt szóból álló neve volt, mint most, a közlekedési eszközök tájékoztató rendszerének legnagyobb örömére.) Lecsapta táskáját, majd már kezdhettek is, hisz minden délután eljöttek ide a fix csapatok fix játékosai a bajnokságuk következő fordulóinak lejátszására – mind vagány józsefvárosi srác.

Aztán eltelt még kilenc év, Lacikából Agárdi László lett, és a nyurga kamasz ott állt a harmadik rostavizsga zsűrije előtt. „Mit hozott?” – kérdezte Major Tamás, az elnök. „Ady Endre: Őrizem a szemed”. „Na, mondja”. „Már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet…” „Ne mondja! Maga alig tizennyolc, és ilyen szöveget hoz?” Na, gondolta László, ennyi volt. De Major folytatta: "„Hogyan fogja összeegyeztetni a focit a színészettel?" Fellélegezve válaszolt a leendő színinövendék: ”Hát majd a színész-újságíró rangadókon nagyon fogok igyekezni"”

Végzés után Kaposvárra került, ahol olyan partnerei voltak akkor, mint Koltai Róbert, Pogány Judit, Molnár Piroska, és persze a sztár-rendezők… „Hullottak is később a Kossuth-díjak, mint jégverésben a szilva, de valahogy mindig mások kapták.” Azért nem maradt László magas állami kitüntetés nélkül: Sólyom László kezéből és kézfogásával vehette át a Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet.

„Álmodozó és fantaszta, aki azt gondolja, hogy a női foci valaha is megközelíti a férfiakét. Egyszerűen mások a két nem fontos testarányai, más módon másféle erőt fejtenek ki, eltérőek a gondolkodási és döntési folyamatok. Ha egy nő nem hogy megcsinál egy testcselt, de akár csak eljut a döntésig, hogy csinál egyet, akkor őt sürgősen be kell utalni kromoszóma-számlálásra” – fejti ki az álláspontját Agárdi úr. „A labdarúgásban a legfontosabb dolgok a labdát birtokló játékos másfél négyzetméteres környezetében dőlnek el.”

És dőlnek az anekdoták is, én meg dőlök le a székről a hasamat fogva. Csak mutatóba egy a sok közül (és hozzáteszem, hogy Laci minden szereplő hangját tökéletesen utánozza, illetve – lévén paródiáról szó – még annál is tökéletesebben). Tehát:

Kádár elvtárs (a hamvas korúak kedvéért: az akkori állampárt, az MSZMP főtitkára) és Dobi elvtárs (államelnök) operába megy, megnézik „A hattyúk tavát”. Mi tagadás, bizony Dobi elvtárs előtte kicsittúlzásba esett az "egykezes súlyemelés" sportágban, meglehetősen nehéz a szempillája, aztán nem is bírja tovább, elbóbiskol. Egy fortissimóra fölriad és bűnbánóan néz a Gazdára. „Kádár elvtárs, elnézést…” „Semmi baj, Dobi elvtárs, magát itt mindenkik tiszteli. A táncosok is észrevették, hogy fáradt egy kicsit, nézze csak: azóta lábujjhegyen táncolnak.”

De hogyan is került Agárdi úr a női fociba? Egy hányatott sorsú első osztályú női focicsapat, a Biovin 1991. év végére eljutott odáig, hogy már a feloszlásra kellett gondolniuk. Megkérdezték Lacit, nem tudna-e kiszorítani valami kis támogatást, hogy ne kelljen visszalépniük. Neki pedig, amellett, hogy fellépni járt, volt „rendes” állása is: a Magyar Posta, majd egyik része, a MATÁV alkalmazottja volt. Folyt egy nagy hagyományú kispályás focibajnokság a Postás pályán, és Laci egy csapatban játszott Bozóki Istvánnal, aki vezérigazgató-helyettes, fejlesztési igazgató volt, és Várkonyi Józsival – ő volt a kapus –, aki gazdasági vezetőként szintén diszponált bizonyos pénzek fölött. Összenéztek, és rövid habozás után igent mondtak. Beszállt egy akkoriban Magyarországon dolgozó, az új kártyás telefon-automatákat szerelő Telkor vállalat is egy egyszeri összeggel. A csapat új támogatóval, a hírvivés, hírközlés antik görög istennőjének, Irisnek a nevét fölvéve Iris Hungarokábel néven folytatta a bajnokságot.

Túlzás volna azt mondani, hogy világverő szupercsapat volt az Iris, mégis népszerű volt, gyorsan feltöltődött a keret. Mi volt vajon a vonzerő, ami miatt a lányok szívesen mentek oda? „A tizenöt velük töltött évből tíz egyértelműen szép és jó volt” – mondja Agárdi László. Azt már csak én teszem hozzá Önöknek súgva, hogy a másik öt alatt viszont egy komoly betegségen és műtéten esett át, alighanem a folyamatos stressz miatt (nincs pénz pályára, labdára, mezre, bíróra…). Szerencsére láthatóan nyom nélkül kiheverte, és ma már ismét az a régi jó kedélyű úriember, aki mindig is volt.

Most sikerült közbevetnem egy kérdést: „Ha megpróbálod semleges szemmel nézni önmagadat, melyik az a jellemvonásod, amely miatt ezeket az igazán nem egyszerű kéréseidet rendre teljesítették?”

Alig gondolkodik László, kész a válasza: „A hitelesség. Tudták, mert meggyőződtek róla, hogy amit mondok, az úgy is lesz. No és még az, hogy soha nem kényszerültem, mert meg sem fordult a fejemben, hogy mellékutakat, a törvényesség határát súroló megoldásokat keressek; mindent mindig tisztán, átláthatóan tettem és teszek. És még valami: a barátok segítsége. Büszke vagyok, hogy a világszerte ismert és elismert Zsolt István nemzetközi labdarúgó játékvezető, aki amúgy a „főnököm” volt, a Nemzeti Színház főügyelője, rendre engem keresett meg, ha komoly vagy kevésbé komoly megosztani valója akadt valakivel.

 „Na, akkor még valamit a végére. A Vágóhíd utcai Húsos pályán (poros, földes pálya) edzettünk, de előtte valaki javasolta, hogy nézzünk meg egy vidéki kislányt. Felvettem őt a füstös Ladámba a lakásom közelében, beöltözött, elkezdte az edzést. Három labdaérintéséből meg lehetett állapítani, hogy igazi tehetség. Szombathelyről érkezett, a neve Markó Edina volt…”

És bár másodjára hangzott el már, hogy „becsszó, ez az utolsó” történet, mondaná még, élénk testbeszéddel kísérve, és élethűen utánozva a nagy (de inkább nagyra tartott) színészeket, persze mindet csak a viszonylag távoli múltból. Véleménye szerint a maiak közül egy se jutott el oda, hogy érdemes volna megtanulni a beszédmódját, modorosságait arra az egy-két évre… Belekezd abba, hogy egyik érdekes jelenlegi szerepe a Neil Simon-féle "Furcsa pár" nőkre adaptált változatában az egyik szomszéd férfi, de aztán kapcsol, hogy a két témának, a női focinak és a színészetnek talán mégsem a női "Furcsa pár" a legszerencsésebb ötvözete. "Ebbe inkább ne menjünk bele."

 Inkább én kérdezek még egyet „Nos, akkor valóban záró észrevételként: hogyan jellemeznéd nagyon röviden a mai magyar női labdarúgást?” „Nem is tudom másképp, csak nagyon röviden, mert meccsre alig járok. A Budapest-bajnokságban szereplő Kormányőr nevű csapat edzéseit irányítom. Amúgy, amennyit a felső régiókból látok, a  helyzet emlékeztet a híres Puskás Öcsi-féle mondásra, csak a magyar női fociban kicsit frissítve van, mert itt úgy hangzik: nagy pénz, kis foci. A mi időnkhöz arányítva nagyon nagy pénz és nagyon apró picike kis foci.”

Nagy egyetértésben váltunk el…